Hirdetés

„A művészet szolgálat és felelősség, hogy tovább örökítsük kultúránkat és hagyományiankat”

2015. július 16., csütörtök 16:24 Írta:  Kategória: Portré
„A művészet szolgálat és felelősség, hogy tovább örökítsük kultúránkat és hagyományiankat” Füssy Angéla

Több évtizede táncol, tanít, most éppen több száz gyermeket és fiatalt Veszprém megye saját néptáncaira. Vastag Richárd erre tette fel életét: megismerni, művelni és továbbadni népi kultúránkat. Néptáncosként, illetve néptáncoktatóként talán ő az egyetlen, aki ha csak teheti, saját, Veszprém megyei táncokat jár és erre tanítja a következő generációkat is. Több mint 8 éves kutatómunkájának eredménye térségünk gazdag néptánckultúrájának feltárása, amiért a közelmúltban a Népművészet Ifjú Mestere címmel tüntették ki. Azt mondja, ennek a munkának nincs kezdete és nincs vége, ő is mások munkáját folytatja és reméli, hogy tanítványai közül is lesznek majd, akik egyszer az ő munkáját viszik tovább: járják a falvakat házról házra, hogy összegyűjtsék mindazt, ami az idős emberek fejében és persze lábában megmaradt.

Vastag Richárd: Kalandos a történetem. Nagyon régóta foglalkozom a Bakony és a Balaton-felvidék táncos hagyományának felkutatásán és továbbörökítésén. Akkoriban, amikor a nagy gyűjtőmunkák elindultak Kárpát-medencében, azokat a területeket, amelyek  hamar polgáriasultak, úgymond kifelejtették. Néhány évtizede eszméltünk rá, hogy roppant nagy a hiánoysság és elvészni látszik az örökség. Ez volt az első indíttatás, hogy kutatni kezdjem a népi hagyományainkat, gyermekjátékokat, nem is csak a táncokról van szó... Jött egy lehetőség, kiírt egy pályázatot a budapesti Hagyományok Háza. Az állami kitüntetést annak a személynek, vagy személyeknek adományozzák minden évben, akik valamilyen kiemelkedő munkát végeznek a hagyományőrzés terén. Nem azért pályáztam, hogy nekem legyen egy címem, vagy elismerésem, hanem azért, hogy ezzel is méltó helyére emeljük a bakonyi és Balaton-felvidéki tánckultúrát. A cím nem csak engem illet, illeti azokat az idős emebreket, akik a tudásukat nekem átadták. Hatalmas értéket kaptam tőlük. És nem szabad megfeledkezni azokról sem, akik előttem kutatták a mi vidékünk hagyományait, tánckultúráját: Pesovár Ernő vagy Martin Györgyék, én csak a követőjük vagyok.

Omega Hírek: Komoly megmérettetés volt a cím elnyerése...

V.R.: Tény, hogy az ország legjobb táncosai pályáztak. Például a Nemzeti Táncegyüttesből, a Duna Művészegyüttesből, kiváló nagyvárosi műhelyekből. Tizennyolc versenyző volt. Nem elég jó táncosnak lenni, fontos az elméleti tudás, a néprajzi háttér is. Olyan írott anyagot kellett leadni, amelynek a tartalma mindenki számára újdonságot jelent. Jól táncolni sokat tudnak, amit itt elismernek, az a több éves kutatómunka.

O.H.: Miről szólt a te leadott anyagod?

V.R.: Régóta foglalkozom Borzavár  és más belső bakonyi falvak néphagyományaival. A 7-8 évnyi gyűjtés anyagából írtam a dolgozatom.

O.H.: Hogy kell elképzelni a gyakorlatban ezt a kutatást?

V.R.: Járom a falvakat. Többször előfordult, hogy az idősekkel elmentem dolgozni, azért hogy közben beszélgethessünk. Nem könnyű feladat, mert sokan nehezen emlékeznek a régmúlt eseményeire. Ha arra kérem őket, hogy álljanak fel táncolni, nem is értik, hogy miért. Miért vagyok erre kíváncsi, mi lesz ennek a célja? Ráadásul zavarban is vannak. Előfordul, hogy órákig beszélgetünk és abból egyetlen egy mondat érdekes a kutatás szempontjából, de pont az az egy mondat kell ahhoz, hogy tovább lépjünk. Kaptam engedélyt levéltári kutatásra is, így az írásos anyagokat tanulmányzom a régmúltból.

A Népművészet Ifjú Mestere cím átvétele után - Fotó: Facebbok

O.H.: Mi a célod ezzel a kutatással, azon kívül, hogy tanítod a felgyűjtött táncokat, lépéseket?

V.R.: A legszebb az lenne, ha ezek a kis falvak felfedeznék ez által a saját értékeiket. A hagyományőrzés, értékek felkarolása az utóbbi időben kezd feléledni. Felnőtt egy generáció a 90-es évek táncházmozgalmából, akik nagyon fontosnak tartják, hogy továbbörökítsék a tudásukat. Ez közkincs. Az embereknek rá kellene eszmélniük, hogy arra az értékre vigyázzanak, ami az övék és ne más kultúrák legyenek az elsődlegesek. Ha egy bakonyi kisgyermek rábaközi, vagy mezőségi táncokat táncol, az tőle életidegen. Nekem gyermekként nem adatott meg, hogy a saját, Veszprém megyei táncainkat táncolhassam, pedig ez az, ami igazán felelemlő. Tanítani ma már nem is tanítok mást. Az én csoportjaimban a gyermekek és a fiatalok bakonyi és Balaton-felvidéki táncokat táncolnak.  

O.H.: Hány „gyermeked” van most?

V.R.: Körülbelül 340-350 csak itt Veszprémben. Hozzájuk jönnek a litéri fiatalok. Csoportonként 20-25 gyermekkel foglalkozom egyszerre. Viccesen úgy szoktam mondani, hogy a hét 8 napjából 9-et tanítok. A Báthory Általános Iskola néptánccsoportjaiban, valamint a Szilágyi Erzsébet Keresztény Általános Iskola Művészeti Tagozatán is tanítok. Valamint rendszeresen hívnak kis falvakból, hogy menjek el a gyerekeknek táncházat tartani – ha csak tehetem, eleget teszek a felkéréseknek.

Tanítványok között, a háttérben Ertl Pálné, a Zöldág Néptáncegyüttes alapítója - Fotó: Facebook

O.H. : Hogyan tudod beosztani az idődet, hiszen egy nap még mindig csak 24 órából áll?

V.R.: Reggel kezdek Veszprémben. Itt telik az egész napom, egymást váltják a csoportok a Báthoryban és a Szilágyiban. Ha vége a napnak, egy rövid szusszanás után este megyek Litérre a fiatalokhoz. De most már legalább nem kell ingáznom.

O.H.: Mert, hogy nem vagy tőzsgyökeres veszprémi...

V.R.: Badacsonytomajban születtem. Ott kezdtem táncolni 16 évesen, Nagy Lászlónál, a Badacsony Táncegyüttesben, ami ebben a formájában időközben megszűnt.  Emlékszem, hogy hajtott, terelt bennünket a néptánc felé. Képes volt arra, hogy feljöjjön a focipályára, összevadászni minket, mert megfeledkeztünk a táncpróbáról. Akkoriban, ha őszinte akarok lenni, nem a néphagyományok motiváltak, hanem a csinos lányok. Nagyon tetszettek a néptáncos lányok... Egy év sem telt el és elkerültem Badacsonyból, az ország másik végébe. A Nyíregyházi Művészeti Szakközépsikola igazgatója, Szilágyi Zsolt, a Nyírség Táncegyüttes művészeti vezetője felajánlotta, hogy középiskolába menjek hozzájuk. Rajtam kívül két fiú, két nagyon jó barátom jött még tanulni az együttesből Nyíregyházára. Hazajárni sem nagyon tudtunk egy ideig, utána viszont egy időre abba kellett hagynom a táncot...

O.H.: Mi történt?

V.R.: Édesapám megbetegedett. Haza kellett jönnöm segíteni a családban, a családi gazdaságban. Szőlőnk van és gyümölcsösünk. Nem bánom, hogy ez történt. Utólag azt mondom, ennek így kellett lennie. Addigra ugyanis annyira megfertőzött a népi kultúra, hogy keresni kezdtem a lehetőséget. Ajkára kerültem, az Ajka-Padragkút Táncegyüttesbe, Cimbihez. Az ő művészeti vezetése alatt három évet táncoltam. Amikor lemondott az együttes vezetéséről, az a megtiszteltetés ért, hogy nekem adta át az együttest, hogy folytassam a munkáját. 9 évig maradtam az APTE élén, művészeti vezetőként. Mivel akkoriban még kevesen tanítottak, egyre több helyre hívtak. Közbeszólt a főiskola is. Pozsonyba vettek fel.

A Zöldág Ifjúsági Néptáncegyüttessel - Fotó: Facebbok

O.H.: Újra jó messzire kerültél a szülőfalutól...

V.R.: Csak időszakosan. Négy évet jártam a Felvidékre. Párhuzamosan vittem az APTE-t és tanultam a főiskolán. Azt hiszem, akkor szoktam meg az ingázást. Egy hónapban másfél hetet kellett Pozsonyban tölteni, tömbösített volt az oktatás. Itthon úgy szerveztük a munkát, az órákat, hogy egyetlen próba sem maradhatott el.

O.H.: Felvidék mit adott a diplomán kívül?

V.R.: Pozsonyban bekerültem a felvidéki vérkeringésbe, az ott élő magyarság életébe. Az egyetlen ottani profi magyar együttes, az Ifjú Szívek Táncegyüttes akkor élte a virágkorát. Több műsorukba, produkciójukba bekacsolódhattam. Életre szóló barátságok köttettek. És hát ott is igényt tartottak rám, mint tanárra, így a főiskola után is jártam vissza tanítani, például Zsleizbe. Ez is egy küldetésem lett. A határon túli magyarság felé máig nagyon erős alázatot és tiszteletet érzek. Olyan kötődés alakult ki bennem, hogy a zselizi évek után Székelykeresztúron vállaltam tanítást. Sosem pénzért: pálinkáért, székelyharisnyáért, székelymellényért vagy csizmáért. Közben folyamatos volt a munka az APTE-ban. Cimbinek és a tánctanároknak is köszönhetően azóta is hatalmas a népszerűsége a néptáncnak a térségben. A művelődési ház 600 fős színháztermében előfordult, hogy 700-750 néző foglalt helyet, hogy lássa a táncosokat. Valami mégis hiányzott, sok volt a városi levegőből. Ekkor talált meg Ertl Pálné Marika néni...

O.H.: És Litérre kerültél a Zöldághoz...

V.R.: Igen. Marika néni azzal a kéréssel fordult hozzám, hogy ifjúsági táncegyüttest is szeretnének alakítani és vállaljam el ennek szervezését, a fiatalok vezetését. Azóta is ott vagyok. Azok a gyerekek, akiket Veszprémben tanítok, az általános iskolai éveik után oda jönnek utánam. Ennek Veszprémben nem mindig örülnek. De soha nem arra nevelem a gyerekeket, hogy ide, vagy oda menjenek táncolni, nem együttesek utánpótlását neveljük ki, a cél egyszerűen az, hogy jó emberek legyenek, akik elkötelezettek a népi hagyományok iránt, és majd ők döntenek a jövőjükről. Csak emberileg szeretnék nekik példát mutatni: tiszta, erkölcsös és magyar lelkületű fiatalok legyenek. Nekem csak ez számít.

A Muraközy Néptáncegyüttessel - Fotó: Facebook

O.H.: Akkor jelenleg Veszprém: Báthory, Szilágyi és Litér, plusz a kutatások...

V.R.: Többségében. Egy új út is kezdődött az életemben. Pécsett az Antropológia Tanszéken tanulok néprajzot. Éppen passzíváltatott féléven vagyok, de eltökélt szándékom, hogy befejezem. A Báthoryban szakkör keretében kezdődött a néptáncoktatás, egy tanító néni csinálta éveken keresztül. Egyszer megkeresett, hogy ő elfáradt, keres valakit, aki folytatná a munkát a gyerekekkel. Akkor még 17 kis táncosról volt szó. Év végére a 17 gyerekből 128-an lettek. Gyakorlatilag ezzel kerültem Veszprémbe. Elkezdődött ott egy csoda. Aztán a Báthory igazgatójával megkerestük a Szilágyi iskolát, hogy mi lenne, ha létrehoznánk egy tagintézményt.  De a szilágyisok gyorsabban léptek és lecsaptak rám. Így lett „két iskolám”.

O.H.: Mikor költöztél ide?

V.R.: Csak nemrég. Sokáig ingáztam, ami nagyon fárasztó volt. Badacsonytomajról korán kellett indulnom, hogy már 8 előtt Veszprémbe érjek. Késő délutánig Báthory, illetve Szilágyi, aztán még este Litér. Hajnali 2-kor értem haza, pár óra alvás és kezdődött előről. Ez így ment 4 éven keresztül. Most Veszprémben egy barátom lakásában albérletben élek. Hétvégéken pedig mindig úton vagyok: vagy táncház, vagy fellépés, vagy gyűjtés. Emellett a badacsonyi gazdaságban is helyt kell állni, segítenem kell anyukámnak és a tetsvéremnek.

O.H.: Család? Azt mondtad, hogy a lányok miatt kezdtél táncolni, aztán az élet úgy hozta, hogy a volt feleséged és a mostani párod sem táncos...

V.R.:  Annak az életnek, szakmai munkának, amiről meséltem, a szabadidő szinte teljes hiányának az lett az ára, hogy a volt párommal különváltak az útjaink. Bea táncol, a Veszprém Bakony Táncegyüttesben, de nem olyan aktivitással, inkább csak hobbiból. Van két gyönyörű közös gyermekünk, Zselyke és Zsombor. Ők is  táncolnak. Zircen élnek az édesanyjukkal, szerencsére közel Veszprémhez. Igyekszem tanulni a múlt hibáiból és több időt tölteni velük és a szeretteimmel. Most van egy új, komoly kapcsolatom. Három éve ismertem meg egy lányt, akivel nagy terveink vannak. Ő viszont vegyészmérnök és valóban nem táncol.

Apa két büszkesége, Zselyke és Zsombor - Fotó: Facebook

O.H.: Vannak még megvalósítandó álmok?

V.R.: Hát hogyne. Szakmai szempontból nagy vágyam létrehozni egy olyan együttest, vagy közösséget, akik kifejezetten csak helyi, Veszprém megyei táncokat táncolnak és a helyi kultúrát őrzik és viszik tovább. A művészet számomra nem munka, hanem szolgálat, azért tanítok, hogy újat adjak, mindig újat. Ezért a kutatás, amit folytatni fogok, míg van hozzá erőm. Szeretnék egy saját otthont, igazi parasztházat. Ez már félig valóság. Van egy barátom, aki építkezett Hidegkúton, de félbe kellett hagynia. Az ő félkész parasztházát megvettem és befejezem. Hidegkút zárt sváb közösség, igazi falusi jelleggel, ahol egy kicsit megállt az idő. Tudom, meg kell küzdenem a befofgadásért, hogy beköltözőként közéjük tartozhassak, de azon leszek. Aztán hagyom, hogy a Jóisten vezessen, eddig is ezt tettem. Azt hiszem, tudja mi a dolga velem.

Továbbvinni az ősök örökségét - Fotó: Facebbok