Hirdetés

Elölről kezdeni mindent - Hatvan nap története

2015. augusztus 13., csütörtök 09:50 Írta:  Kategória: Portré
Elölről kezdeni mindent - Hatvan nap története Mészáros Péter

Milyen érzés lehet, fiatalon, szinte az érett felnőtt kor kezdetén egyik napról a másikra azzal szembesülni, meglehet, soha többé nem fogsz lábra állni: úszni, kerékpározni, táncolni, de talán járni sem? Milyen lehet a választás mindezek elvesztésének kockázata és a lassú biztos leépülés között? Elképzelni is nehéz a terhet, mind azt a megpróbáltatást, amiről ő mosolyogva beszél. Azt mondja, mindez kellett ahhoz, hogy megtalálja önmagát, és a saját útját kezdje járni. Olyan meggyőződés árad a tekintetéből, ami másokat is meggyőz arról: az ember bármire képes.

Söptei Zsolt kétségkívül a Balaton-part egyik legjobb borásza. Öccsével ők az ötödik generáció, akik szőlőtermesztéssel, és borkészítéssel foglalkoznak. A tudást és az elkötelezettséget örökül kapták az ősöktől. Vagyis a múlt kötelez. Zsolt szerint ez csak részben igaz. Vallja, arra kell rájönnöd, te mi végre születtél, és mi a személyes történeted, mert azt kell megélned. A fiatal csopaki borász életútja bárki előtt példa lehet arra, hogy lépésről lépésre, csakis Isten erejével tudunk építkezni, és ha szem előtt tartjuk az élet igazi érétkeit, bármit elérhetünk. Akár két hónap alatt újra tanulhatunk járni, és felépíthetünk egy új személyiséget, egy új életet. Nem kell megmaradni abban a környezetünk által elhitetett elképzelésben, hogy nem lehet más, csak az, amire ők képesek voltak.  Zsolt megcsinálta. S ami ebben a legnagyobb támaszt nyújtotta, az egy olyan természetes és őszinte Istenbe vetett hit, melyhez hasonlót rég nem láttam senkiben.

Söptei Zsolt: Már az ükszüleim is borászkodtak, de ezt a csopaki terültet édesapám 1972-ben vette. Már gyermekkoromban is itt töltöttük a hétvégéket, a nyarakat, a szüreteket. 74-ben épült fel az első pince és présház, azóta építjük, bővítjük évről-évre a saját erőnkből, ahogy az anyagi lehetőségeink engedik. A családunk ötödik generáció óta foglalkozik borászattal. Még az ükapánk volt az, aki ideköltözött, a Szombathely melletti Söptéről, persze a szőlők miatt. Nemespécselyt választotta. Négy generáción át Pécselyen éltünk és itt műveltünk szőlőt is. Édesapám törte meg a hagyományt, amikor a 60-as években Balatonfüredre költözött, aztán beleszeretett Csopak lankáiba és itt épített pincét.

Testvérek: Söptei Zsolt és Róbert, középen a fiúk édesapja, Géza bácsi (Fotó: Söptei Pince)

Omega Hírek: Esetedben tehát kötelez a múlt…

S.ZS.: Már nem. A 90-es évek közepéig így volt, kötelezett a múlt. És elvárás is volt édesapám részéről, hogy a következő generáció továbbvigye a családi borászatot. Azóta sok minden megváltozott. Elsősorban én.

O.H.:A következő generáció kettőtöket jelenti az öcséddel?

S.ZS.: Igen. A testvérem 15 hónappal fiatalabb nálam. Együtt nőttünk fel. Az első emlékem a szőlőből, amikor a szüleink kapáltak, mi pedig odamentünk hozzájuk és megkérdeztük, mit csinálnak, aztán azt, hogy kipróbálhatjuk-e mi is. A következő évben már nem kellett kérdeznünk, magától értetődő volt, hogy besegítünk a munkába. Két gombóc fagyi volt az ára egy sornak. Komolyra fordítva, már gyermekként a kemény munkára neveltek bennünket. Fiatalon kitanultuk a szőlőtermesztés, borászkodás fortélyait. Megtanultuk, hogy jó bor, csak jó szőlőből lesz, a szőlőtermés pedig akkor lesz kifogástalan, ha ápoljuk, neveljük, gondozzuk a töveket. Középiskolába is a kertészeti szakközépiskolába játunk. Én 92-ben végeztem, az öcsém, Robi 93-ban. De akkor még annyira nem voltunk motiváltak, csak olyan fiatalok, mint a többi nagy átlag. Nem tudod, hogy egyáltalán mit akarsz az életben, mi az, amit érdemes csinálni, hogy boldog lehessél. Persze adnak tanácsokat, de kételkedve állsz minden előtt, hogy ez egyáltalán nekem jó lesz-e.

O.H.:Mi történt aztán? Mi hozott változást?

S.Zs.: Elvittek katonának.Viszont miután leszereltem apu a félretett pénzéből elkezdtük bővíteni a már meglévő csopaki pincét. Korábban évente 40 hektoliter bort termeltünk, és adtunk el a környékbeli éttermeknek. Ez a mennyiség rövid idő alatt a hatszorosára nőtt. És ha már a borainkkal kiléptünk ilyen formán a piacra, egy kis éttermet is nyitottunk a pincénél. Több lépcsőben készült el, mert építkezés közben elfogyott a pénzünk. Összességében négy év kellett, hogy megnyithassuk a vendéglátó egységünket, ahol a saját magunk által készített házi ételeket és a borainkat már együtt kínáltuk. 1995-ben testvéremmel kikerültünk Németországba. Ez volt az a pont, ami először hozott változást. Teljesen megváltozott a szemléletünk a szőlőtermesztésről. Olyan gyönyörűen gondozott birtokokat, szőlőterületeket láttunk, amit előtte itthon nem. Látszott, hogy komolyabban veszik a gazdálkodást, a sorok között ott volt a németek minden precizitása, ők már akkor tudták, hogy a fejlődés, a fejlesztés elengedhetetlen, ezért a pénz jelentős részét, amit a bor hoz, sokáig vissza kell forgatni  gazdaságba. A borunk viszont még mindig miénk magyaroké a jobb, sokkal jobb. Úgy gondoltuk, ha Németországnak sikerül, ha ott az emberek szeretik a bort és egy jó borért képesek 40-50 kilométereket megtenni, akkor ez nálunk is lehet így. Ilyen tervekkel jöttünk haza: hogy kellenek az új tövek, a traktor. Mindezt szüleinknek is előadtuk.

O.H.:Hogy fogadták? Édesapád hagyta azt, hogy a fiai átvegyék a gyeplőt?

S.ZS.: Elsőre megpróbált lebeszélni. Javasolta, hogy szálljunk le a földre. Azt a bizonyos gyeplőt nagyon szorította. Azt mondta, az Németország ez pedig Magyarország, Kelet-Európa és a nagy újításba csak bele fogunk bukni. Aztán meggyőztük és szerencsére ebben nem lett igaza.

A csopaki pince és étterem - Fotó: Facebbok

O.H.: Édesapa meggyőzve, hogyan tovább?

S.ZS.: Befejeztük az éttermet, amit 98-ban sikerült megnyitni. Az volt az elképzelésünk, hogy saját készítésű házias ételeket adjunk a vendégeknek a saját boraink mellé, majd bővítsük a kínálatot szintén saját alapanyagból, kereskedelmi pálinka főzdével elkészített pálinkával és saját készítésű szőlőlével. Nem volt személyzetünk, sem szakács, sem pincér. Így jobb híján az öcsém és én csináltunk mindent: főztünk, sütöttünk és felszolgáltunk, és mindezek mellett még szőlőt is  műveltünk, amikor a vendéglő nem volt nyitva. Az első két tányér, amit kivittem – emlékszem rá – sült kacsacomb volt almás lilakáposztával és petrezselymes burgonyával. A felső teraszon ült egy német házaspár, ahogy vittem a két tányért, az majdnem kifordult a kezemből. Robi is hasonlóan gyakorlottan kezdte a konyhaművészetet. De mivel mindig is bennünk volt, hogy a maximumot szeretnénk adni és az szívből jött, a vendégek nem bánták a kezdeti sutaságunkat. Fokozatosan fejlődtünk, napról napra, hétről hétre. Aztán a teljes bevételt félretettük, hogy abból fejleszthessük a gazdaságot. Két év után tudtunk újabb földeket venni és azokat betelepítettük. Visszatértünk Pécselyre az anyaföldhöz, ahol az őseink is kezdték annak idején. A 4,3 hektáros területen nagy részben a Balaton-felvidékre jellemző, kisebb részben pedig nemzetközi fajtákat telepítettünk: pinot blanc-t, sárga muskotályt, chardonay-t, szürkebarátot, illetve két vörös fajtát: merlotot és kékfrankost. Ezenkívül van még egy hetedik fajtánk, de azt Csopakon termesztjük, a régió zászlós fajtája az olaszrizling.

O.H.:Sikerült elérni a célt. Jól működő étterem házias ízekkel, gazdag borkínálat a legkiválóbb fajtákból. Mégis megálljt parancsoltak, súlyos betegséget diagnosztizáltak nálad…

S.ZS.: Mások ezt betegségnek nevezik, én csak megpróbáltatásnak. Ahhoz, hogy valamit megvalósíts az életben, amíg el nem érsz oda, hogy a saját utad járd, a környezetedben tanult eszközöket, módszereket használod, alkalmazod. Amikor meg akarsz változtatni embereket, hogy olyanok legyenek, mint te, vagy csak egyszerűen olyan embereket keresel, mint te vagy, nem fog menni. Viszont megtalálhatod azokat a tulajdonságokat három-négy emberben mint ami te benned is megvan, akik meg tudják csinálni azt, amit te, akikkel együtt meg tudod valósítani azt, amit szeretnél. Ez a három-négy ember előbbre fog lépni, lesznek nekik is saját gondolataik, saját elképzeléseik, ami már benned nincs meg. Ha adsz nekik teret, még többet meg tudnak valósítani annál, mint ami a te kezdeti célod volt. Ha nem adsz teret, akkor csak azt csinálják meg, amit mondasz nekik, de semmi többet. Ahhoz, hogy minden lépésüket irányítsd, ott kell lenned, köztük kell élned mindig minden percben, és nem lesz saját életed, csak a munka. Te magad nem tudsz előbbre lépni, magadat tovább gondolni. Én is ezzel a gondolkodással bírtam, így éltem 2013 előtt. Azért jött a betegség, egy intrameduális gerincvelő daganat, mint egy megpróbáltatás, hogy ezen változtassak…

Fotó: Mészáros Péter

A tumor a gerincvelő közepén alakult ki, körbeburkolva magával a gerincvelővel. Utólag azt mondom, hogy már előtte is voltak erre utaló jelek, de az utolsó három évben érezhetően ott volt. Beleléptem egy gödörbe, kibicsaklott a lábam – ráfogtam a cipőre, vagy egy kőre. 2012 szeptemberére eljutottam oda, hogy a vendéglőben a vendégeknek azt kellett magyarázom, hogy nem vagyok berúgva, csak nem tudok egyenesen menni. Voltam MR-en, CT vizsgálaton, semmit sem láttak, mert a felvétel a lumbális szakaszon készült, a daganat pedig a háti 8-9-10-es csigolyáknál alakult ki. Hiába mondtam, hogy fokozódik a fájdalom, a lábzsibbadás, további vizsgálatokat nem végeztek. Rehabilitációra küldtek: gyógytorna, úszógyakorlatok. Ezek ideig-óráig karban tartottak, aztán tovább fokozódtak a tünetek.

O.H.:Hogy derült ki mégis, hogy gerincvelő daganatod van?

S.ZS.: December elején felhívtam egy professzor ismerősömet, Dr. Nagy Attilát az egykori veszprémi kórház sebészeti osztályvezető professzorát, aki korábban hasi sérvvel műtött, háromszor is. Egy rövid telefonálást követően, azt mondta, hogy másnap reggel mehetek vizsgálatra, egy nagyon jó professzor barátjához Dóczi Tamáshoz Pécsre, az Idegsebészeti Klinikára, a Rét u. 2.-be. Majd azzal folytatta, hogy ha szükséges, akkor még karácsony előtt megműtenek. December volt. Gondoltam, hogy ilyen könnyen nem adom magam. Egy héttel később tudtam lemenni Pécsre, mert megint csak a munkát helyeztem előtérbe, és fontosabb volt a Homola pincészet borát letölteni, mint a saját dolgomat intézni, jelen esetben az egészségemet javítani. Professzor úr, Dóczi Tamás még aznap megcsináltatta az MR-t, egy teljes koponya és gerinc átvilágítást, 45 percig feküdtem a dobozban. Hamarossan minden kiderült. Kiderült az, hogy kineveltem egy kis oda nem illő tumort a gerincembe. Amikor ezt megtudtam akkor egy világ dőlt össze bennem. Aztán döntenem kellett, ott, azonnal, hogy hogyan tovább. Felmentünk a professzorral a szobájába, hogy megbeszéljük, mi legyen. A doktornő, aki a vizsgálatot végezte, kényszer mosollyal az arcán a kezét nyújtva, csak annyit mondott: „drukkolok”. Az első gondolat, ami végigfutott rajtam, Pista bácsinak és, Gizi néninek is ez volt, mi lett velük? Meghaltak. Na Zsolt akkor te is mész tovább, és elhagyod ezt a Föld nevű bolygót hamarosan? Valószínű. Belül őrjöngött a lelkem, ez nem lehet igaz, ezt nem hiszem el, ez nem velem történik, vegyen ki valaki ebből a szituációból. De rá kellett jönnöm hamarosan, hogy ez a valóság, még akkor is, ha nem akarom elhinni. Na ez van, ezzel kell azonosulnom! Aztán a következő belső kérdés: Mit csináltál eddig? Élvezted? A válasz: igazán nem. – Hát, akkor majd valaki más fogja élvezni azt, amin te is sokat dolgoztál, és feláldoztad az idődet rá. Magamhoz tértem és megkérdeztem a professzort: Akkor ez rák? Mondja: nem. Áttétes, lehet? A válasz, hogy: nem. Szóval műthető. Aztán felcsillant a remény. De jött is a következő pofon, miszerint 30 százalék esélye van annak, ha vállalom a műtétet, hogy a műtőasztalon fogok lebénulni.

O.H.: Ekkora kockázati tényező mellett, ez egy komoly döntés…

S.ZS.: Csak az idő szempontjából. Ha ugyanis nem műtik meg, folyamatos a leépülés, és akkor is tolószék a vége, csak később. Szóval azt mondtam, csináljuk. Csak egyet kértem, hogy a karácsonyt, és a szilvesztert még otthon tölthessem, már csak azért is, mert Dóczi Tamás professzor úr elmondta, hogy a műtétet követően 6 nap klinika, majd hosszú rehabilitáció következik: mivel teljesen leépítik az érzékszerveket és nem fogok tudni járni. Szóval mindent újra kell, hogy tanuljak, elölről, mint egy újszülöttnek. Úgy terveztem, hogy január 4-én megműtenek, és tavasszal meg nyitjuk az éttermet. És ugyanúgy megy tovább minden.

O.H.:Ez elég optimista gondolat… Hogyan telt a felkészülés? Féltél?

S.ZS.: Letöltöttem egy filmet az internetről. Nem volt túl bíztató. A szűk környezetemen, családomon, és egy-két barátomon kívül, nem is mondtam el senkinek, mi történik velem. Úgy gondoltam, ha sikerül, majd utólag elmesélem, ha nem, akkor viszont úgy is látni fogják. Nem akartam, hogy sajnáljanak. Aztán elérkezett január 2.-a, bevonultam a klinikára. 3.-án megműtöttek. A tervezett 3 órás műtét 6,5 órán át tartott. Este fél 9-kor kontroll. A prof azt mondja, hogy emeljem meg a jobb lábam, aztán a balt. Látom, ahogy megmozdul, emelem. De nem éreztem semmit. Erről a szintről kellett felépítenem magam. Újra tanulni járni, de nagyon aktívan, intenzíven álltam a dologhoz. 60 nap alatt sikerült.

O.H.:Az nem sok…

S.ZS.: Nem! Valakinek ennyi idő kell ahhoz, hogy fel tudjon ülni az ágyból. De nekem sikerült. Annak ellenére, hogy az operáció másnapján a professzor azt mondta, 70 százalék esélyt ad arra, hogy segédeszköz nélkül újra fel tudom építeni a járásomat. Gondolkodás nélkül azt mondtam, hogy a hiányzó 30-at majd én hozzáteszem. Februárban pedig biciklizni fogok. A műtét után három és fél héttel később kaptam meg a rollátort. Kilométereket cirkáltam vele a klinika folyosóin. Mielőtt a klinikára bementem, otthon az íróasztalomon hagytam a 10-es úszóbérletem utolsó bilétáját, amit addig nem tudtam felhasználni. Novemberben pedig vettem egy biciklit, a két hónap alatt a műtétig letekertem vele 700 kilométert, pedig a lábam olyan szinten zsibbadt, hogy ezáltal csúszott le a pedálról, a hátam pedig folyamatosan fájt. Eldöntöttem, hogy februárban felülök rá és elindulok. A személyre szabott gyógytornászomnak kedves Vicának a februári eltávom előtt jeleztem, hogy otthon biciklizni fogok. Azt mondta ki van zárva, hiszen még az aktuális gyakorlatot sem tudom tökéletesen megcsinálni. Ez egy szerdai nap volt. Péntekre már ment a gyakorlat. Mondtam is Vicának: na látod ez is már megy, és jövő hétvégén tényleg biciklizni is fogok… Ő azt mondta, hogy maximum szobabiciklizni. Megtudtam tőle, hogy szigetvári kórháznak van szobabiciklije. Na innentől heti öt napba a kötelező napi 1-1,5 órás torna mellett szobabicikliztem. Első alkalommal 45 percet, majd a következő 4 és fél hétben napi 1,5 órát tekertem.

Fotó: Mészáros Péter

O.H.:Sikerült az elhatározás?

S.ZS.: A februárra tervezett biciklizésem még sajnos nem. Február 16-án kitoltam a kerékpárt a lépcsőházból, próbáltam felülni rá, de az érzékkiesésből adódóan nem volt meg a biztonságérzetem, nem éreztem a pedált. Eleinte a járás is úgy ment, hogy nem érzetem a talpam alatt a talajt, mintha 10 centivel a föld felett lépkedtem volna. Inkább visszatoltam a biciklit, attól féltem, hogy összetöröm, mármint nem magam, hanem az új kerékpárom.

O.H:Mennyi ideig maradtál a klinikán?

S.ZS.: A családommal úgy beszéltem meg, hogy ne látogassanak túl sűrűn, mert minden időmet és energiámat a járásom újraépítésére akarom fordítani. Háromhetente látogattak meg, akkor hazahoztak hétvégére. Az első hétvége Jásdiéknál megrendezett Olaszrizling Szerintünk rendezvényre esett. Ott voltam. Pénteken kóstoltunk, majd szombaton pedig kóstoltattuk a borokat – négy órát álltam minden segítség nélkül, pedig hivatalosan még csak rollátorral járhattam. Este pedig kocsmázni mentünk a haverokkal, na meg persze a rolátorral. Söröztünk.:) Vasárnap pedig templomba mentem. A következő alkalom, hogy hazajöttem február volt. Bock József volt a vendég Dobai András barátomnál a füredi Kredenc Borbisztróban, nem hagyhattam ki.

Olaszrizling Szerintünk ... (Fotó: Jásdi Borterasz)

A harmadik alkalom március 8.-a, akkor már végleg itthon maradtam. Március 9.-e történelmi pillanat. Újra felültem a biciklire. Aznap 25 kilométert tekertem. Másnap újabb 30 kilométert. Csak hogy tényleg sikertörténet legyen a vége, a következő három és fél hétben újra megtanultam autót vezetni, motorozni és úszni. A harmadik alkalommal 1500 métert úsztam háton egy óra öt perc alatt. Ez már az a szint volt, mint műtét előtt.   Jött az ötödik próbálkozás, ami sajnos nem sikerült. Görkorcsolya. Április 1-jén, Húsvét hétfőn 22 kilométert tekertem kerékpáron, hazaértem, nagyon elememben voltam. Este negyed 10 volt. Megvacsoráztam, aztán felcsatoltam a görkorcsolyákat, felvettem a bukósisakot, és a védőfelszerelést. Ott a lakásban, a szőnyeget felhajtva elindultam. Hat-hét koszorúzás ment is, de az érzékkiesésből adódóan nem vettem észre, hogy összeakadt a két lábam, és így én meg leültem a görkorcsolyával törökülésben. Az eredmény spirális lábszárcsonttörés…Egyedül voltam otthon. Párom a gyermekkel együtt az édesanyjánál Nyíregyházán, édesanyám volt egyedül mozdítható. Felhívtam, hogy jöjjön értem, és vigyenek be a kórházba, mert szerintem eltörtem a lábam. Aztán végigfutott bennem a gondolat, hogy bele fog dagadni a lábam a görkorcsolyába. Ha beledagad, a kórházban le fogják vágni rólam, és akkor ezekkel a görkorcsolyákkal soha többé nem fogok korcsolyázni. Minden erőmet, és bátorságomat összeszedtem és lecsatoltam mind a két korcsolyát. Látva a csontok állapotát visszahívtam édesanyámat, hogy inkább mentő kellene. Aznap egy kétórás műtéttel tettünk pontot a kaland végére. Eldöntöttem, hogy soha többé nem fogok így gondolkodni. És itt állt össze a történet és az oka mindennek. Ahhoz, hogy újraépítsem magam a betegség és a műtét után egy olyan erő és olyan elszántság kellett, ami mindenkiben megvan, csak elő kellene keresni. Tudatosan kell irányítanunk azokat a gondolatokat, melyek a céljaink felé visznek. Folyamatosan azt hajtogatjuk, amit a környezetünkben tanultunk, még akkor is, ha nem igaz. Ez a göröngyös út kellett nekem ahhoz, hogy rájöjjek, megtapasztaljam, igen is fejben el lehet dönteni a sorsunkat. Isten megadta az erőt, és a szabad gondolkodást. Mi döntjük el, hogy hogyan fogunk élni vele. Jó, vagy rossz irányba fordítjuk. Ezen múlik, milyen irányba kormányozzuk az életünket. De a legfontosabb Isten számára, hogy szeressük az embereket, minden szituációban, mert akkor kapjuk meg a lehetőségek tárházát. Korlátaink ekkor fognak feloldodni, és nyílik meg előttünk a tér.

Fotó: Mészáros Péter

O.H.:A betegség előtt is ilyen meggyőződéssel hittél Istenben?

S.ZS.: Hittem persze. Gyermekkorom óta. De az Isten képet nem tudtam hova tenni. Szerintem sokan vannak így ezzel. Hisznek, de nem tudják, ki ő, hol van. Mit jelent az, amit hittan órán tanítottak, hogy az Isten mindent tud rólad, tudja azt a gondolatot is, ami benned még meg sem született? A történtek óta máshogy látom őt. Tudatosan gyakorlom, használom azt az erőt, amit adott, és nem csak nekem, hanem mindenkinek. De azt el kell ismerni, hogy az erő az csak tőle van, nélküle semmire sem vagyunk képesek. Ha képesek vagyunk megélni a jelent, és figyelni arra, hogy mi történik körülöttünk, úgy a dolgok 98 százalékban sikerülni fognak, abban a 2 százalékban is csak azért nem, mert nem hiszünk igazán. A hit arról szól, hogy az egót felül tudjuk-e írni magunkban. Vagy az ego diktál – azt amit a környezetéből megtanult? Nagyon nehéz megfordítani az elmét, hogy a bevett dolgokat adott szituációkban felülírjuk. Felülírjuk és higgyünk abban, hogy tud ellenkezőleg is történni, mert Isten segít, ha hisszük az ő nagy erejét, hogy az tőle van, és nélküle nem történhet semmi. Mi az eszközei vagyunk, amivel formálja azt a világot, ahol épp vagyunk. Bármilyen környezetből jöttünk, bármilyen családban nőttünk fel, nem számít. Az Istentől kapott erő által az életünk a saját kezünkben van, de csak ha használjuk azt, ha nem, akkor másolunk.

O.H.: Az új gondolkodásmód adott új életcélokat?

S.ZS.: Már nem én akarok egyedül csinálni mindent. A munkában nem egyedül akarok irányítani. A csapatot úgy építettem fel, hogy együtt tudjunk gondolkodni. A kollégáimban a motivációs kapcsolót keresem. A kórházi ágyon azt is eldöntöttem, hogy nem fogok többé csak a munkának élni. Kell kikapcsolódás, energia feltöltődés. El kell költeni a megkeresett pénzt olyan élvezeti dolgokra ami örömet, és boldogságot okoz, hogy tudjuk a idők alatt felhalmozott stresszt resetelni. Az egészséges középúton szeretnék maradni, hogy amit a munkában felépítettem, az is működjön, de az életem is. A megpróbáltatásom és felépülésem történetét nem tartom titokban. Sok vendégnek élő példa vagyok, és szeretnék lenni. Jönnek sztrókos, rákos betegek, beszélgetek velük és igyekszem a saját történetemmel rávenni őket: hogy soha ne adják fel, mert sikerülni fog!