Hirdetés

40 év az egészségügyben: „A beteg üdve a legfőbb törvény”

2016. február 11., csütörtök 07:47 Írta:  Kategória: Portré
40 év szolgálat után márciusban nyugdíjba vonul Rácz Jenő, a Veszprém Megyei Kórház főigazgatója 40 év szolgálat után márciusban nyugdíjba vonul Rácz Jenő, a Veszprém Megyei Kórház főigazgatója Fotók: Nagy Lajos

Az egyetemi éveket nem számítva, 40 év egészségügyi szolgálat után nyugdíjba vonul a Csolnoky Ferenc Veszprém Megyei Kórház főigazgatója. Rácz Jenő a műtőasztal mellől került előbb kórházigazgatói székbe, majd az Egészségügyi Minisztérium élére. Ugyan azzal az elhivatottsággal gyógyította a beteg magyar egészségügyet, mint korábban a betegeit. 2006-ban lett az akkor épp válsághelyzetben lévő Veszprém Megyei Kórház főigazgatója. Első munkanapján még általános sztrájk volt az intézményben és önkormányzati biztos segítette a gazdálkodást. Most ez az ország egyik legmodernebb, legfelszereltebb kórháza, ahogy sokan mondják, a „bezzeg kórház”. A főigazgató szerint a csúcson kell abbahagyni, és különben is, most már valami egészen más is izgatja, nem csak az egészségügy…

Omega Hírek:  Szóval hamarosan nyugdíjba vonul… pedig ráhúzhatott volna…

Rácz Jenő: A szerződésem jövő őszig szól, de az is szerepel benne, hogy ha elérem a nyugdíjkorhatárt, akkor én is kérhetem a nyugdíjazásom, illetve a fenntartó is dönthet úgy, hogy megszünteti a munkaviszonyom. Maradhatnék még, de úgy döntöttem, hogy így szép kerek ez a történet. Élni szeretnék a lehetőséggel, hogy öregségi nyugdíjba vonuljak.

O.H.:A nagy fejlesztések épp, hogy befejeződnek. Most lehetne megérdemelten élvezni a gyümölcsét és learatni a babérokat. Nem lenne ezt érdemes még kivárni és dolgozni még egy kicsit azok között a körülmények között, melyekért nem keveset harcolt az elmúlt években?

R.J.: Annak idején letettem egy szakmai programot az asztalra, ez a program az onkológiával gyakorlatilag beteljesedett, befejeződött. Kicsit túl is nyújtózkodtunk. Plusz projekt lenne a járóbeteg ellátás rendbetétele, amit mi már megkezdtünk azzal, hogy a héten elkezdenek beköltözni a rendelőintézetből a szakrendelések: a sebészet, az érsebészet, az urológia, a fül-orr-gégészet és szemészet. Ha megnézzük, milyen szakmai fejlesztési tervet tettem le 10 évvel ezelőtt, akkor azt hiszem, nyugodtan állhatok fel, kijelentve, hogy amit vállaltam, azt teljesítettem. Nem véletlen, hogy az amerikai elnököket két ciklusra választják, egymás után. Egy 8-10 éves időszak akkora távlat, amire lehet tervezni, programot írni és azt végre is lehet hajtani. Az én két ciklusom, úgy hiszem vállalható, talán tettünk is le valamit az asztalra, most ha jön egy külső ember, át tudja gondolni, mi az, amit esetleg máshogy kellene, mit lehetne korrigálni, vagy milyen úton lehetne tovább haladni. A megújulás minden szervezet életében fontos. Ahogy a híres magyar operettben is elhangzik: „Új műsorhoz új férfi kell”

O.H.: Amikor fiatalon az egészségügyi pályát választotta, el tudta volna képzelni, hogy ilyen ívet fog bejárni? Volt osztályos orvos, kórház főigazgató, de dolgozott a döntéshozatalban még egészségügyi miniszterként is…

R.J.: A pályaválasztásban alapvetően az motivált, hogy a kaposvári gimnáziumban, ahová jártam, kémia-biológia szakra, két irányba lehetett továbbtanulni, vagy az ELTE-n, vagy az orvosi egyetemen. Az előttem kifutó osztályból 26 diáknak sikerült felvételt nyerni orvosi egyetemre. Ráadásul élő példák voltak körülöttünk, a pécsi egyetemről három professzor is. Megyei ösztöndíjasként a Kaposvári Kórház traumatológia osztályára kerülhettem. A sürgősségi ellátásban már akkor nagy volt a hiány. Dr. Bodosi Mihály, a traumatológia szaktekintélye lett a mentorom, aki nem csak kiváló orvos volt, hanem remek sportember is. Ahogy saját magának is mindig magasan tartotta a lécet, úgy nekünk is. Aki azt nem ugrotta át, az eltávolította az osztályról. Mellette megtanultuk, hogy vannak feladatok, amiket el kell végezni, a határidőket tartani, ellenkező esetben vállalni a szankciókat. Ezt azóta is tartom! Arra is megtanított bennünket, hogy kellő alázattal nézzük a saját tudásunkat. Amikor először lehetőségem nyílt az ő keze alatt operálni, akkor mondta nekem, hogy egy orvosnak csak arra van lehetősége, hogy a csontok gyógyulásához a legjobb feltételeket biztosítsa, a csont a betegtől forr össze. Vagyis tudnunk kell a határainkat, hogy a mi tudásunk is véges. Nem szabad túlságosan elbízni magunkat, mert nem vagyunk Istenek.

"Az orvosnak csak arra van lehetősége, hogy a csontok gyógyulásához a legjobb feltételeket biztosítsa, a csont a betegtől forr össze"

O.H.:Hány kórházba dolgozott összesen?

R.J.: A kaposvári kórházban kezdtem, itt közel 20 évig dolgoztam, 1977-1995-ig. Közben két évre elmentem Nagyatádra, egy frissen nyíló kórházba, ahol nagy hiány volt sebészekből. Itt megvolt a lehetőség, hogy sokat operálhassak. Akkor is úgy tartottam, hogy egy papírhoz, egy végzettséghez nem elég az elméleti tudás, legalább annyira fontos a kellő gyakorlat. A sebész szakvizsga megszerzéséig maradtam Nagyatádon, utána visszatértem a kaposvári kórházba, traumatológiára. Van a pályámban egy másfél éves vargabetű is, amikor a minisztériumba kerültem, az ellátás szervezési osztályra. Ez után már kevés tényleges orvosi feladatot vállaltam. Másfél év után meghívtak a kalocsai kórházba főigazgatónak, ami új kihívást jelentett. Itt még tudtam mellette dolgozni a traumatológián is, nyilván kevesebbet. Ezen a ponton fordultam az egészségügy szervezés, irányítás, egészségpolitika irányába.

O.H.:Akkor pályája első felében a betegeket gyógyította, aztán az egészségügyet… Nem sajnálta letenni a  szikét?

R.J.: Kalocsán kerültem választási helyzetbe. Akkor ott egyedül én rendelkeztem traumatológiai szakvizsgával. Nem tudtam elnézni, hogy egy beteget át kelljen vinni Kecskemétre egy olyan műtétre, amit  én is meg tudok csinálni, helyben. De aztán azt is be kellett látni, hogy a betegekkel azt sem lehet megtenni, hogy ha megérkeznek valamilyen beavatkozásra, engem meg épp elszólítottak valahová az igazgatói teendők, akkor arra várjanak, hogy az igazgató úr mikor ér vissza… Manapság egy elsőszámú vezetőnek lenni egy egészségügyi intézményben egész embert kíván, választani kell a szakma és a vezetés között. Egy szakmát vagy százszázalékosan műveljünk vagy sehogy sem, az egészségügyben ez hatványozottan igaz. Kalocsán hat évet töltöttem, ott is akkor kezdődtek a rekonstrukciók. A 90-es években az a 3 milliárd forint, amit ott a fejlesztésekre költöttünk, egy nagyon komoly összeg volt. Kalocsáról is úgy jöttem, el, hogy addigra elindítottunk valamit.

O.H.:Van egy politikai kitérő is életében… 2004 és 2006 között egészségügyi miniszter volt. Nem lehetett könnyű visszatérni a „civil” életbe.Később egy jobboldali kormány vezetése alatt elfogadtatni magát és döntéseit, egy olyan politikai múlttal, ami a baloldalhoz kötötte… Utólag megbánta, hogy túl közel került a politikához?

R.J.: Talán az arspoeticámat igazolja, amit mindig a szememre vetettek, hogy egészségügyi miniszterként sem tudtam nem orvosként gondolkozni. Utólag is azt mondom, hála Istennek. Ennek köszönhető, hogy amikor miniszter voltam, akkor is beszélő viszonyban tudtam maradni a kormánypárti és az ellenzéki politikusokkal is. Nekem furcsa is lett volna, ha nem így van. Az elődeimmel baráti viszonyt ápoltam, akkor is és ma is: Mikola Istvánnal, vagy Gógl Árpáddal, aki Pécsett oktatóm volt. Korábban helyettes-államtitkárként, aztán egészségügyi miniszterként is a szakmát képviseltem. Miután felálltam a miniszteri székből és ide kerültem Veszprémbe, szinte azonnal megválasztottak az Egészségügyi Menedzser Klub elnökének, amit két cikluson keresztül vittem, aztán bekerülhettem a Kórház Szövetség elnökségébe, melynek  az elnöke is lehettem azóta.

O.H.:Vagyis nem érték hátrányok, nem indult fekete ponttal a jobboldali vezetés alatt?

R.J.: Nem volt presszió. Tíz év alatt négyszer pályáztam a Veszprém Megyei Kórház főigazgatói székért. Közben váltás volt a megyei önkormányzat élén, és egy teljesen más beállítottságú megyei önkormányzat is bizalmat szavazott nekem, ami egyáltalán nem volt általános. Amikor a kórház átalakult részvénytársasággá, annak vezetőjévé szintén kineveztek.Államosításkor is az én pályázatomat fogadták el. Végül összesen négyszer nyertem el a politikai vezetők bizalmát. Azt hiszem ők is látták, hogy mindig a szakmával foglalkoztam és sosem pártpolitikával. Miniszter koromban sem voltam párttag és azóta sem léptem be egyetlen pártba sem. Ha lenne olyan, hogy Egészség Párt, legfeljebb annak lennék a tagja. Az egészségügy nagyon fontos politikai kérdés, de nem ideológiai! A lényeg az, hogy akarunk-e olyan egészségügyet, ami képes meggyógyítani az embereket. Ha a válasz igen, ez kell legyen a mi ideológiánk!

"Az egészségügy komoly politikai kérdés, de nem ideológiai.

Nincs jobboldali és baloldali betegség, csak betegség van"

O.H.:Amikor többek közt a vizitdíj kapcsán népszavazást tartottak, ön is végigjárta a jobboldali politikusokkal az országot, mellettük, vagyis az ő érveik mellett kampányolva…

R.J.: Igen, mert egyetértettünk. Emlékszem, amikor miniszterelnök úr itt ült, ebben az irodában, és beszélgettünk. Ő is azt mondta, nincs jobboldali meg baloldali betegség. Betegség van. Nekünk, orvosoknak, kórházi vezetőknek a politikától függetlenül vannak kötelezettségeink. Akkor annak az iránynak jobban megfeleltem, sokkal inkább magaménak éreztem, mint az országos politika, vagy kormányzat irányvonalát. Egészségpolitika terén igazából két oldal állt szemben egymással, az egyik a liberális egészségpolitikai szemlélet, aminek ma is azt mondom, Magyarországon sem hagyománya, sem helye nincs, a másik oldalon gyakorlatilag mindenki egyetértett a célokkal pártoktól függetlenül. Viszont az is igaz, hogy szinte mindegyik párt hozott olyan elvet az egészségügybe, amivel én nem tudok egyetérteni.A véleményemnek orvosként is, miniszterként is, kórházigazgatóként is hangot adtam. Ennek nem mindig örültek. Talán ennek is köszönhető, hogy 40 év alatt soha nem kaptam semmilyen kitüntetést vagy jutalmat. A legnagyobb jutalom mégis az, hogy azoknak, akik az álláspontomat meghallgatták, soha nem kellett mást mondanom. Aki az igazságot mondja, bárki elé kiállhat, mert ha álmából felébresztik, akkor is mindig ugyan azt fogja mondani.

O.H.:Elég hirtelen állt fel a miniszteri székből… Hogyan került utána Veszprémbe?

R.J.: 2006-ban tanultam meg, hogy a politika és a hála két különböző kategória. Abban az évben az a párt, amelyik által irányított kormány egészségügyi minisztere lehettem, megnyerte a választásokat. Azt hittem, hogy a korábban kitűzött célokat, a kidolgozott egészségügyi programot visszük tovább. De nem így történt. Átadták az egészségügyet a liberálisoknak. Nekem ott nem volt keresnivalóm. A szó legszorosabb értelmében utcára kerültem. Állás után kellett néznem. A veszprémi kórházban éppen akkor írtak ki igazgatói pályázatot. Megpróbáltam.

O.H.:2006… abban az évben elég rossz volt a helyzet itt a Veszprém megyei kórházban. Izgatta a kihívás, talpra állítani egy egészségügyi intézményt?

R.J.: Hát volt feladat, az biztos. Önkormányzati biztos volt kihelyezve a kórházba, válsághelyzet volt, pénzügyi és humánerőforrás téren is. De nem kellett tetemrehívást csinálni a volt intézményvezetővel. A korábbi igazgatóval, Pákozdy Jánossal jól ismertük egymást, tudtunk is együtt dolgozni. Az elődök nyomdokain lehetett építkezni, a szemléletváltás viszont kétségkívül jót tett a kórháznak és bizalmat is keltett a dolgozókban. Emlékszem, július elsején kezdtem. Általános sztrájk volt a kórházban…

Nem volt egyszerű történet. A pályázatom szövegét is azzal kezdtem, hogy a veszprémi kórház önmagától nem képes kilábalni a válsághelyzetből, egymás kárára tudjuk csak lefolytatni a megye kórházainak programjait, ha az egyiknek jobb lesz, a többinek rosszabb és aztán fordul a kocka. Akkor írtam le azt a koncepciót, amit a megyei önkormányzat is felvállalt egészségpolitikai stratégiaként, hogy csak egy megyei szintű integráció vihet előre. Számomra a legnagyobb visszaigazolás az volt, hogy míg a megyei önkormányzat működtette a kórházat, addig az egészségügyi bizottsági határozatok és az önkormányzati határozatok mindig egyhangúak voltak. Viták előfordultak, de amikor a döntés fázisába értünk, a döntés egyhangú volt, függetlenül attól, hogy ki milyen pártot képviselt az önkormányzatban. Ezért tudtunk olyan irányba elindulni, hogy amikor jöttek az uniós fejlesztések, akkor nekünk már kész volt a szakmai programunk, megvolt az önkormányzati támogatásunk. Amikor például az onkológiai projekthez az önkormányzatnak komoly kötelezettséget kellett vállalni anyagi szempontból is, ezt úgy is megtette, hogy éppen nem volt pénz bőségében. Azt gondolom az egységes álláspontnak köszönhettük, hogy az összes pályázatot, amit beadtunk, megnyertük. Sok-sok pályázati forrásból így jött össze a 10 év alatt összesen 11 milliárd forintos fejlesztés, ami a vidéki kórházak tekintetében szinte egyedülálló.

O.H.:Érthető miért nevezik sokan „bezzeg kórháznak” a veszprémit… Azért ez ahhoz képest, ahonnan indult 2006-ban, nem kis eredmény…

R.J.: Erre neveltek, nem csak a mentoraim, már a szüleim is: hogy igen is a törekedni kell a legjobbra, mindenből a legtöbbet kihozni. Erre voltam trenírozva. Az, hogy sírunk és várjuk, hogy majd valaki megsegít bennünket, nem megoldáskeresés. El kell indulni valamilyen irányba, ha győzni szeretnénk. Ehhez persze csapat kell. Mindig is csapatjátékosnak tartottam magam. Amikor kosárlabdáztam, ott is irányítót játszottam. A pályán sem az egyén nyert, hanem a csapat. Irányítóként azt is fel kellett vállalni, hogy nem én dobom a kosarat.

"Az irányítónak fel kell vállalni, hogy nem ő dobja a kosarat. Én csapatjátékos vagyok!"

O.H.:Mit tekint a legnagyobb sikernek a pályája során és mi az, ami a legnehezebb feladat volt?

R.J.: Siker: nos azért ez a kórház az elmúlt tíz évben valóban komoly fejlődésen ment keresztül. Azt hiszem, hogy erre büszke lehetek. Persze a fejlettséget az emberek egy idő után már természetesnek veszik. Bárki itt a kórházban tudna arról beszélni, mi kellene még… És ez rendben is van. Nem más kórházakhoz kell hasonlítani magunkat, hanem ahhoz, hogy mi az, amit elérhetnénk még. Ami megtörtént, kipipáltuk, a serlegeket kitesszük a megfelelő vitrinbe. Vannak olyan kérdések is, amit nem sikerült megoldani. Miközben országosan is elsők voltunk a Pannon Modell révén, letettük a fejlesztési programunkat az akkori döntéshozók elé, nem tudtuk megvalósítani, miközben jó néhányan átvették a mi programunkat, ahol a megyei integráció most sokkal szorosabban működik. És itt van a humánerőforrás kérdése. Ugyan meglehetősen innovatív ötletekkel álltunk elő. Például, amilyen kollektív szerződésről most tárgyalnak, az nálunk már régen működik. Ösztöndíj programokat, hűségprogramokat működtetünk. Ennek ellenére óriási feszültségek vannak a rendszerben. Amikor konfliktusok kialakulnak, nem lehet mindenkinek igazat adni, meg kell próbálni kompromisszumot kötni, de a prioritások mentén. A kórházunknak az elődömtől örökölt jelmondata: „A beteg üdve a legfőbb törvény.” Mindig ennek kell lennie az elsőnek, ez az, amiből nem lehet engedni! Ezért néha vállalni kell a konfrontációkat. Amikor a betegérdek és a dolgozói érdek ütközik, akkor nekünk a beteg érdekeit kell előtérbe helyezni.

O.H.:Lát valódi kiugrási pontot, valós előrelépési lehetőséget az egészségügy mai helyzetében? Azért valljuk be, nem kicsi az a bizonyos kátyú… főleg ha a személyi feltételeket nézzük. Egyre kevesebb az orvos, a nővér, lassan nincs aki gyógyítson, hiába vannak a legmodernebbül felszerelt kórházak.

R.J.: Nézzünk őszintén szembe a valósággal – ez az első. Mérjük fel, honnan, hová szeretnénk eljutni. Kolumbusz is olyan hajóval vágott neki, amiről tudta, hogy azzal át tud kelni az óceánon. Ha nem nézünk őszintén szembe a valósággal és nem látjuk be, mik a problémáink, akkor azokat sosem fogjuk megoldani. Durvábban úgy lehetne fogalmazni, hogy hagyjuk abba a krónikus hazudozást. Van egy csomó olyan probléma, amiben máig ködösítünk. Minek? Ha valaki bemegy egy kórházba, úgy is látja, hogy mi a valóság. Van egy vízióm: ha a mindenkori egészségügyi döntéshozókat felállítanánk és velük elmondatnánk, amit a templomban szoktunk gyónás előtt, hosszan sorolhatnánk hányszor vétkeztünk az egészséggel, az egészségüggyel szemben: gondolattal, szóval, cselekedettel és mulasztással. Én sem vagyok kivétel, nem akarok másokra mutogatni. Szögezzük le mik a problémák, azokat ne kendőzzük tovább. Meg kell fogalmazni, ki mit vár el az egészségügytől és ezért egyéni és társadalmi szinten milyen áldozatot hajlandó hozni. Például hogy várja el az egészségügy fejlődését az, aki minimálbérre jelenti be az alkalmazottait, csak azért, hogy némi adót megspóroljon? Ne legyenek senkinek ábrándjai. Abból tudunk gazdálkodni, amennyi van. És az a „mennyi” rajtunk is múlik. Jól kell felállítani a prioritásokat, ha ezt nem tesszük meg, szétforgácsolódnak a források és jobb esetben maradunk ott, ahol vagyunk. Ennél csak egy lehet rosszabb, ha nem megfelelőek a prioritásaink. Úgy látom, hogy ma Magyarországon a prioritások között szóban igen, de tettekben nincs ott az élet. Egyéni szinten sem.

O.H.: Visszatérve a veszprémi kórházra… akkor hamarosan elköszön.

R.J.: Igen. Van még 95 nap szabadságom, amit már nem fogok ledolgozni, hogy aztán a kifizetése miatt évek múlva esetleg konfliktushelyzetbe kerüljek. Ha a hátralévő időmből kivonjuk ezt a 95 napot, az azt jelenti, hogy márciusban átadom az irodámat. Vagyis remélem, át tudom adni, az utódomnak. Attól még, hogy szabadságon leszek, szeretnék bejönni, átadni az ügyeket, segíteni az indulásnál, ha erre van igény.

O.H.:Ha már az utódlásnál tartunk… Hogy éli meg, hogy még nyugdíjba sem vonult, de már megy harc a főigazgatói székért? Megjelent néhány olyan írás az utóbbi időben a veszprémi kórház belső konfliktusairól, amit elég nehéz kívülállóként másnak látni, mint hatalmi harcnak. Főorvosok közti egymásnak feszülés, mindez a sajtó nyilvánossága előtt… Nekem volt olyan érzésem, olvasva azokat a sorokat, hogy hol érdekel ez engem? Biztos, hogy ez a kívülállókra és a betegekre tartozik?

R.J.: Olyan ez, mint az állatvilágban. Amikor az alfahím kikerül a rendszerből, hárman-négyen egymásnak esnek és megvívják a harcukat. Vannak jelöltek a főigazgatói pozícióra, nekem is van támogatottam, vannak belső önjelöltek és külső emberek is, aki pályáznának. A kórház falain belül valóban vannak, akik kicsit előrehozva a kérdést, egymásnak feszültek. Ez valóban túlment bizonyos határokon.

Nekem is az az elvem, hogy vannak olyan belső ügyek, melyeknek nem a nagynyilvánosság előtt kell lezajlani. Ha egy háztartásban vita van, például a gyereknevelésről. Akkor azt nyilván meg kell vitatni, de nem kell kiállni az utcára és vélt vagy valós sérelmeinket ott kiteregetni. Ennek a kórháznak van egy feladata, ami a betegek ellátása. Pont. A betegeket roppantul nem érdekli, hogy ki a kórházigazgató, ahogy az sem, hogy melyik orvosnak kivel van konfliktusa. Az érdekli, hogyha bekerül ebbe a kórházba, biztonságosan ellássák, és innen gyógyultan távozzon. A személyzet torzsalkodása a betegekre nem szabadna, hogy hatással legyen. Nekem sem tetszik, sőt egyáltalán nem tartom helyénvalónak, ahogy egyesek kezelik ezt a problémát, de nem vagyunk egyformák. Ezért is lenne jó, ha ezek a kérdések, minél gyorsabban eldőlnének. Remélhetőleg az utódom le tudja kezelni ezeket az ügyeket. Én sem söpörtem a szőnyeg alá, de tény, hogy elég volt…

Rácz Jenő szerint méltatlan a veszprémi kórházhoz és az egészségügyhöz az a vezető orvosok közötti harc, ami immáron a média nyilvánossága előtt zajlik. 

O.H.: Azért próbált kimaradni a főorvosok háborújából.

R.J.: Nem tudtam. Kénytelen voltam beleavatkozni, de nem az igazságtétel szintjén.

O.H.: „Szétültetés” van?

R.J.: Kértem, hogy az Állami Egészségügyi Központ, mint a fenntartónk, hallgassa meg az említett konfliktusban szereplő feleket. Én egy szempontból látom ezt a konfliktust, lássa valaki másik szemszögből. Azt viszont tudni kell, hogy amikor egy külső szemlélő is belép a képbe, ott már következmények nélkül nem zajlik le ez a történet. Ez nem békéltető tárgyalás. Egy olyan független vizsgálat, ami a kórház érdeke, hogy minél hamarabb lezáruljon. Nyilván szerencsésebb, ha a veszprémi kórház arról híres, hogy milyen fejlesztések történtek és nem arról, hogy miként utálkoznak egymással vezető beosztású orvosok.

O.H.:Mi lesz most Önnel? Elég nehezen képzelem el unatkozó nyugdíjasként…

R.J.: Nem titok, hogy az egészségpolitika és a szakma területéről, de még az üzleti életből is megkerestek. Hegedűs Zsuzsa miniszterelnöki főtanácsadó asszony, akivel régi jó kapcsolatom van, számít rám. Rajta keresztül meg van a lehetőségem, hogy a javaslataimat akár a kormányfőig eljuttassam. Ilyen jellegű munkában boldogan részt veszek.

O.H.: Vállalna is politikai pozíciót? Például kancellárság?

R.J.: A kancellárok feladata, hatásköre még nem teljesen kidolgozott. De mindenképp úgy gondolom, oda olyan ember kell, aki 5-10 évre előre tud tervezni. Én 63 éves leszek, ezt már nem vállalnám. A véleményemet szívesen kifejteném egészségpolitikai kérdésekben, ahhoz nem kell pozíció.

O.H.:Akkor, ha jól értem, a tanácsadás, amit szívesen vállalna.

R.J.: Mondjuk igen. És ott a Veszprémi Egészségfejlesztési Iroda, ahol még látok szakmai feladatot, kihívást. Sokan ilyenkor, nyugdíj után állnak neki házat építeni, én már felépítettem egyet. Vagy könyvet írnak. Én is elkezdtem már, most erre több időm lesz.

O.H.: Valamilyen szakmai témában ír?

R.J.: Nem. Ezt kevesen tudják rólam, de nagyon szeretem az irodalmat. Novellákat, regényt és kisebb színdarabokat  is írok. Most is van egy félben, egy darab. Először azt szeretném befejezni.