Hirdetés

Az 1986-os világbajnokság után a sport nagy írástudói igazán kiélhették magukat. A magyar válogatott csúfos, 6 gólos veresége a szovjet csapattól beindította az „alliterátorokat”, és elkezdődött a nagy nemzeti gyászok helyszíneinek felsorolása: Muhi, Mohács, Marseille és Mexikó. Az első kettő a történelem során elvesztett csata helyszíne, a második kettő a futballpályán elszenvedett történelmi vereség…

Siker, pénz, nők és csillogás. Ez a jutalma a sztároknak, mindazoknak, akik a sportban is a reflektorfényben élnek. Eszükbe ne jusson kiszámolni, hogy ezek az emberek mennyi pénzt keresnek. Tényleg ne, mert a nagy meleg, az időjárási frontok és a pénzösszeg látványa egyszerre súlyosan károsíthatja az egészséget…

Magam is tapasztaltam, hogy a sporthoz kevésbé közel állók gyakran hiszik azt, a csapatjátékban a cserék a kevésbé jó játékosok. Akik a kispadon ülnek, azok nem olyan jók, mint akiket az edző, a szövetségi kapitány a kezdőcsapatba jelöl. Persze, a legjobbak mindig ott vannak már a kezdősípszó elhangzásakor, de aki általánosítani szeretne, egy-egy mérkőzés közben majd nem hisz a szemének…

Arra kérek most minden olyan hölgy olvasót, aki arra vetemedett, hogy ezt a rovatot megnyitotta, azonnal csukja be…nem csalni, becsukni!

Egy, csak egy „legény” maradt. Buzánszky Jenő, azaz Jenő bácsi. A legendás Aranycsapat utolsó élő legendája.

Nézem a németek legutóbbi meccsét. A csapatok felsorakoznak, szól a himnusz, a kamera végigpásztázza az arcokat. A német játékosok nagy lelkesen és borzasztó hamisan énekelnek..azaz majdnem mindenki énekel.

Gyökerek. Ha vannak, életben tartanak, ha nincsenek, a hiányuk akár az élet értelmetlenségéhez is vezethet. Belegondoltak már, hogy volt a XX. század elejének egy olyan időszaka, amikor emberek úgy vesztették el a hazájukat, hogy semmit nem tettek ezért? Este álomra hajtották a fejüket, mint magyar állampolgárok, másnap reggel pedig felébredtek egy másik ország lakójaként? Belegondoltak abba, hogy néhány évtizeddel ezelőtt „máshogy gondolkodók” ezrei hagyták el a hazájukat? Vajon melyik volt nagyobb kalandvágy? Menni vagy maradni?

Úgy tűnik, nincsenek megismételhető pillanatok. Nincsenek újrateremthető generációk. Nincsenek és kész. Kétszer nem lépünk ugyanabba a folyóba. Persze, kivételek mindig akadhatnak, de azok nem tesznek bennünket boldoggá.

Van olyan, amikor nincs alternatíva, nincs másik megoldás. Van, ami megismételhetetlen, elmulaszthatatlan. Van, hogy valamire nemet kell mondanunk, de ez a tagadás igazából egy másik „igenlés” miatt születik. És ide most bátran bárki behelyettesítheti a számára legfontosabb, legkedvesebb, leg-leg-leg eseményét. Azt, amelyről nem maradt le, és azokat is, amelyekről lemaradt és nem tudja magának megbocsátani. Én is sok ilyen emléket őrzök, és töredelmesen bevallom, szégyen ide-vagy oda: még sportesemények is vannak közöttük…sőt, ami a legszörnyűbb: még futball mérkőzések pillanatait őrzöm. Mindenkit üdvözlök a klubban, aki hasonló cipőben jár, és mindenkinek elnézem, aki nem érti, hogy miről beszélek.

 

Ki az a megszállott és egy kicsit sült bolond, aki játékvezető lesz? Vagy ismertebb nevén bíró? Kinek hiányzik az, hogy –a meccs látogatottságától függően- százak, ezrek, tízezrek üvöltsék eltorzult arccal a nevét? Kinek hiányzik, hogy igazi bűnbak legyen? Mert ugye, a játékvezető az, akit az egyik fél, általában a vesztes fél biztosan megtámad. Ha szerencséje van a bírónak, akkor csak szavakkal történik ez a támadás.