Hirdetés

Halál az úton

2016. január 21., csütörtök 17:25 Írta:  Kategória: Kommentár
Halál az úton Füssy Angéla

Balatonfüredre tartottunk, már a reggeli órákban. Szakadt a hó, csak lassan araszoltunk a 71-es főúton, amikor Csopakra érve megláttam a piros kabátjukat az út mellett.

A busz már üresen várakozott a buszmegállóban, az utasokat valószínűleg korábban leszállíthatták, hogy ne nézzék végig, ami ott, a busz takarásában az úton történik… A mentők körbevették a földön fekvő férfit, lehettek hatan vagy heten – nem tudom. Olyan összhangban dolgoztak, néhányan ugráltak, adták-vették át az eszközöket, a többiek a test mellett térdeltek. Felváltva nyomták a férfi mellkasát.

Újraélesztés…

Nem tudom mióta tarthatott. Amikor félrehúzódtunk, már tartott a reanimáció. A fáradt, gyöngyöző arcokból azt vettem ki, hogy jó ideje küzdhetnek a férfi életéért. Ledermedtem. Ezen most biztosan sokan meglepődnek, akik ismernek és tudják, láttam már valóban elborzasztó dolgokat. De ez más volt. Jól ismerem a fiúkat a korábbi forgatásainkról, most mégis olyan nehezemre esett közelebb lépni, megszólítani őket. Egy darabig csak tisztesebb távolságról, néhány méterről néztem, ahogy vívják harcukat a halállal, aki ezt a férfit nem akarja átengedni az életmentőknek…

Vártunk. Azt hiszem el is felejtve arra az időre, hová is indultunk. Ismeretlenül is; azért fohászkodtam csendben magamban, hogy a fiúk megkönnyebbülve álljanak fel annak a férfinek a teste mellől. És akkor elő a mikrofon, este a híradóban biztosan az első anyagok közt kap helyet a bravúros életmentés. De nem így történt. Ahogy a mozdulataik lassultak, a hangos egyértelmű utasításokat felváltotta a csend, már sejtettem: vége, feladják. Legalább 20 perce álltunk ott dermedten, várva a csodát. Legalább ennyi időn át olyan heroikus küzdelmet folytattak ezért a férfiért, és nem sikerült… Én nem tudnám feldolgozni ezt a kudarcot. Eszembe jutott, nekik vajon hányszor, de hányszor kell ezt megélniük, hogy hiába minden tudásuk, már nem tudnak segíteni…

Sokan vannak közöttük, a mentők között barátaim, kedves ismerőseim. Hetente többször találkozom velük, sőt vonulni is volt alkalmam a veszprémi mentőcsapattal, amikor dokumentumfilmet forgattunk róluk. De ilyen közelről még soha nem láttam, nem élhettem át, miből is áll a munkájuk, hogy mit is jelent a kezedben tartani egy másik ember életét…

Aztán némán pakolni kezdtek. Egymáshoz sem szóltak. A mentőtiszt, amikor végre meg mertem szólítani, csak annyit mondott: „Néha nem rajtunk múlik. Mi hiába küzdünk, ha már előre eldöntött volt, hogy ő most távozik”.  Az eszközök sorra visszakerültek a dobozaikba. Egy fiatal mentőápoló az autóhoz lépett, fekete zsákkal tért vissza. Takarás.

Ezúttal nem sikerült. Nem lesz itt riport – most elmarad a közös öröm, ahogy a mentők dicsérete is az esti híradóban. Pedig lenne miről mesélni. Mert a mindennél is több volt, amit megtettek.

Elköszöntünk és tovább indultunk eredeti célunk felé, de én azóta is ezen töprengek. Sokszor beszélgetek velük a sikerek és életmentések mellett a halálról is. Mindig azt mondják, „ott kell hagyni”, mármint azt az érzést és nem szabad hazavinni, de még csak vissza a mentőállomásra sem, mert akkor nem bírnák csinálni. El kell tudni fogadni, hogy életről és halálról nem mi emberek döntünk, nem az orvosok, nem a mentők. Ők csak tudásuk legjavát adhatják, és adják is, a többi már a beteg és Isten közös döntése.

Ahogy újra előtűnik bennem a fiúk arca, ott a 71-es mellett, a buszmegálló betonján, az a pillanat, amikor kiült az arcukra a feladás: az felejthetetlen. Maradandóbb kép minden borzalomnál, amit eddig elém sodort az élet. Eddig is minden tiszteletem és megbecsülésem az övék volt: a mentőké, akik a messze nem tisztességes juttatásért, a saját életüket is háttérbe szorítva, azért élnek, hogy minél több életet megmenthessenek, ez most tovább erősödött bennem.

Micsoda erő kellhet vajon ahhoz, hogy valaki nap mint nap találkozzon a halál szelével? És a dolog mindig kétesélyes. Amikor a mentő visítva kigurul a mentőállomásról, még a legjobb, de a legrosszabb lehetőség is ott van abban a bizonyos pakliban.